Régóta foglalkoztat az önszeretet, egészen mélyről indultam ebben a témában, nagy utat megjárva, onnan, hogy szinte nem is tudtam ennek a szónak a létezéséről, egészen odáig, hogy már az érzelmeimet, cselekedeteimet sokszor ez határozza meg. Az önszeretet, mint elsődleges belülről táplálkozó forrás, az alapja a boldogságunknak. Sokat idézett bölcsesség, miszerint ha nem szeretem önmagamat, hogyan tudnék szeretni bárki mást?… Persze szívből. Mert a szeretet sokféle verzióját ismeri az illúzió, de ezek csak látszólagos, felszínes érzések. Ennél sokkal mélyebbre lehet és érdemes menni. Szeretni magunkat mindig, minden körülmények között nem egyszerű. Szeretni, nem csak akkor, amikor minden jól alakul és jól érzem magam a bőrömben, de akkor is, ha borús gondolatok gyötörnek. Ha kudarcot vallottam, ha úgy érzem, hibás döntést hoztam, amikor megbántottam valakit, amikor nem voltam hű önmagamhoz, nem vállaltam fel önmagam… Ez már igazi próbatétel.
Az önszeretet a testünk elfogadásával kezdődik. A test után jöhet a személyiség, főleg a sötét oldalának elfogadása. Ha már itt tartunk, rájövünk, hogy a test elfogadása semmi volt ehhez képest. Megszeretni zavaró, eltitkolt, negatívnak hitt tulajdonságainkat nem kis feladat, főleg hogy ha még tagadjuk is őket, bár a másik emberben észrevesszük. Viszont ki kell építenünk magunkban, mert valahol, többnyire a kamasszá válás környékén, vagy még annál is előbb, elveszítettük. Ez egy velünk született érzés, olyan, mint egy ókori rom, aminek szilárd alapjai még megvannak, de jó mélyen eltemetve a föld alatt. Jelen esetben nem föld takarja el, hanem a szívünkre rakódott hiedelmek, félelmek, családi minták. Az önismeret segítségével le kell ásnunk ezek gyökeréig. Leporolni a régi, hasznavehetetlen mintákat és hiedelmeket, új életet lehelni bele és az alapokra felépíteni egy új, sugárzó, erőteljes önszeretetet.
Az önszeretet, ha már kiépítettük, vagy jobban mondva visszaépítettük magunkban, olyan, mint egy kapaszkodó, egy stabil pont, amihez mindig visszatérhetünk. Akkor is, ha éppen egy háborgó tengerhez, vagy egy hullámvasúthoz hasonlít az életünk. Az önszeretetünk mindig ott lesz, hogy segítsen visszaállni egyensúlyunkba, elsimítsa a kételyeinket önmagunkban és a világunkban. Megóv minket attól, hogy a legvadabb félelmek elárasszanak, hogy elmerüljünk az önsajnálatban és depresszióba süllyedjünk.
Ha önmagunkra gondolunk, a fókuszt állítsuk jó tulajdonságainkra, hiányosságaink helyett. Képességeinkre és sikereinkre kudarcaink helyett, belső és külső szépségünkre ahelyett, hogy másokhoz méricskélnénk magunkat. Sokszor az ember azt feltételezi, hogy környezete negatív dolgokat gondol róla, megítéli, de általában ez rossz feltételezés. Az emberek sokkal inkább önmagukkal vannak elfoglalva és azzal, hogy róluk mit gondol a környezetük. Ez egy ördögi kör, feltételezések csapdája, aminek fele sem igaz. Ha mindig mások véleménye alapján – feltételezett véleménye – próbálunk cselekedni, sosem leszünk hűek önmagunkhoz.
Ez pedig egy belső feszültséget fog okozni a lelkünk és az elménk között, mivel a kettő nem lesz harmóniában. Nem azt cselekszem, amit érzek, gondolok, hanem amit feltételezhetően elvárnak tőlem. A léleknek nincsenek ilyen konspirációi. Fel kell tennünk a kérdést magunkban: Jó ez nekem? Méltó ez a cselekedet, állapot, vagy gondolat hozzám? Az én javamat szolgálja? Mindezt persze nem egó-alapon, hanem szívből jövően, önmagukra és önbecsülésünkre hallgatva kell megtennünk. Ha valamiben győzködnünk kell önmagunkat, vagy érvekkel alátámasztanunk, hogy miért jó nekünk, ott gyanakodnunk kell. A szívből jövő tettek és gondolatok mindig egyértelműek és nem kívánnak magyarázatot önmagunk számára.
A szív egy bölcsebb tudatosság az elménél, minél többször hagyatkozunk rá az egó helyett, annál nagyobb teret nyer életünkben és egy jobb és boldogabb élethez fog vezetni. Az önszeretet és az önbecsülés felépítése egy olyan dolog, amit egyik kereső sem kerülhet el, ha tovább szeretne lépni az önmegismerés, a megvilágosodás és persze a feltétel nélküli, teljes boldogság útján.