Nemrég olvastam egy idézetet: „Ha megbékélsz a bizonytalansággal, életedben végtelen lehetőségek nyílnak meg.” Ez a mondat mélyen elgondolkodtatott…Miért pont a bizonytalanság az, amit mindig próbálunk kiiktatni az életünkből, ha pont ez a lehetőségek tárháza? Miért nem látjuk meg a lehetőséget a bizonytalanban? Lehet, hogy ezt fordítva csináljuk, mint kéne? Nyilván van a bizonytalansági tényezőnek egy evolúciós oka. Én inkább most az önismereti oldaláról közelíteném meg a dolgot, hiszen nem vagyunk már az őskorban, amikor életünk múlott azon, hogy a biztosat válasszuk a bizonytalan helyett.

Az élet minden területén kétségbeesetten keressük a biztonságot, hogy azt az illúziót kelthessük magunkban, hogy mindenre felkészültünk és nem érhet bennünket váratlan meglepetés. A biztonságot pedig úgy próbáljuk elérni, hogy falakat emelünk magunk köré, akár tudattalanul, bezárkózunk a kis érzelmi világunkba. Igyekszünk a legkevesebb kihívással, idegen szituációval szembenézni. Magunk köré gyűjtjük azokat a dolgokat, helyzeteket, embereket, ahol vagy akikkel komfortosan érezzük magunkat. A biztossal ragaszkodunk egy valamihez, amit ismerünk, vagy ismerni vélünk De ez a biztonság csak az egó illúziója, aki elhiteti velünk, hogy a kezünkben van az életünk irányítása, ha kontroll alatt tartjuk a dolgokat.

Ha jobban belemélyedünk, például egy munkahely vagy egy párkapcsolat biztonsága kapcsán, azonnal megdől ez az érv, hisz a munkahelyünk a cégünk sikerességétől, vagy a főnökünktől függ, a párkapcsolatunk pedig nagy részben a párunktól. Ezek mind külső tényezők, amikre nem, vagy csak korlátozott mértékben vagyunk befolyással, tehát a biztonságunk egy másik embertől, cégtől, stb. függ.

De létezik-e olyan, ami mindentől független? A mi világunkban biztosan nem, mert minden mindennel összefügg és összeköttetésben áll. Azonban különbséget lehet tenni az egó általi függés és aközött, hogy kapcsolatban állok a létezővel, amely rajtam keresztül nyilvánul meg. A létező számunkra pedig csak bizonytalan lehet, mert nem látjuk át annak működését. A létezésben minden változásban van, minden áramlik. Egyik pillanatban még valami igaznak bizonyul, a következőben már nem az, mert nem állnak fenn azok a körülmények, amik a pillanat igazságát lehetővé tették.

A bizonytalanságnak van egy oldala, ami nem az élettel való együttműködésből, hanem belső hiányosságainkból fakad, melyet a félelmek és kételyek táplálnak. Minél több félelmet hordozunk és kérdőjelezzük meg önmagunkat, az utunkat, vagy az önmagunkba vetett hitünket, annál inkább teret adunk a belső bizonytalanságnak. Sokszor saját magunk sem vagyunk tisztában döntéseink motivációjával, úgy érezhetjük, hogy sötétben tapogatózunk. A buddhista tanok szerint ez a fajta bizonytalanság a nem-tudásból fakad. Nem tudjuk, nem látjuk át, kik is vagyunk valójában, miért történnek velünk a dolgok, és azt sem, mit, miért cselekszünk. Úgy érezhetjük, a sors, vagy éppen a balsors szeszélye sodor minket egyik történésből a másikba, esélyt sem adva saját akaratunknak.

De a létezés nem egy szerencsekerék. Nem a lábai alatt heverünk, attól rettegve, hogy mikor fog belénk rúgni, hanem az ölelésében vagyunk. Ennek belátását akadályozza az az illúzió, hogy különálló lények vagyunk, akik csak önmagukra számíthatnak. De az utunk nem kell egyesével magunknak kikövezni. Az ott van, akkor is, ha nem látjuk, csak követnünk kell az intuíciónkat és bizalmat kell szavaznunk az ismeretlennek. Meg kell próbálnunk visszaállítani önmagunkban az ősbizalmat. Ez a bizalom a bizonytalanságban, a létezésben, az áramlásban és a lelkünkben, melyek tudják, hogy mi szolgálja a fejlődésünket, és hogyan tudnánk emberként kiteljesedni. A létezés, amely életre hívott minket, a mi oldalunkon áll és feltételeznünk kell, hogy gondoskodik is rólunk, ha nem is mindig abban a formában, ahogy mi azt elvárnánk.

Az igazi biztonságot a belső stabilitásunk adja, amikor biztos vagyok abban, hogy bármilyen helyzetet is hoz az élet, abban minden tőlem telhetőt megteszek, kiállok önmagamért, a szeretteimért, vagy a céljaimért. Az is lehet, hogy elbukom, hibázok, de tudom, hogy fel fogok tudni állni, újra tudom kezdeni, ha kell. Ez a belső stabilitás, vagy meggyőződés minden külső útmutatásnál többet ér és segít tisztán látni a dolgokat.

A tisztán látásért és a stabilitásért nem kell messzire menni, elég csak befelé figyelni, megismerni és elfogadni önmagunkat és felkapcsolni a belső lámpást, ami iránytű és jelzőfény lesz önmagunk számára ebben az állandóan változó, sokismeretlenes játékban, amit életnek hívunk.